Blog

1990-ben gépésztechnikus végzettséggel „eszközgazdálkodó” voltam egy nagy múltú szocialista nagyvállalat üzemviteli osztályán.

A 90-es évek elején a világszintű recesszió már Magyarországon is éreztette hatását, emiatt a cégnél azokat a kollégákat, akik nem közvetlenül a gyártásban vettek részt, „átcsoportosították” a termelési részlegekhez. Így kerültem én is „értékesítő és termékmenedzser” beosztásba egy olyan üzembe, aminek a tevékenységéről szinte semmit sem tudtam az áthelyezéskor. Többféle termékkel is foglalkoznom kellett, ezek egyike volt a raktérhűtő értékesítés, pontosabban Carrier márkájú raktérhűtők értékesítése. A szekrényem roskadásig tele volt színes német nyelvű termékkatalógusokkal, nekem viszont fogalmam sem volt arról, hogy ezek a készülékek mire valók, és hogy nekem mi lenne a pontos feladatom ezekkel. Próbáltam segítséget kérni az idősebb kollégáktól, akik megnyugtattak, hogy jön majd a Csurgó és ő majd „kiképez”; elmond és megtanít mindent.

Ismerős volt a név, mert a cégen belül volt egy úgynevezett. „Csurgó műhely”, de azt egy régebben itt dolgozó, alkotó-újító szellemű kollégáról nevezték el. Szerettem volna megtudni, hogy mi köze egymáshoz „a két Csurgónak”. Nem volt nehéz kideríteni, hogy kettejük közül az, aki majd bevezet engem az autóhűtés és az üzlet rejtelmeibe, a nagy újító fia, aki édesajához hasonlóan szintén fejlesztőként dolgozott a vállalatnál.

Eljött a várva várt nap, amikor megállt a cég előtt egy sport felszereltségű fekete Ford Escort, és kiszállt belőle Csurgó úr (akkoriban én így hívtam őt) fekete, hosszú szövetkabátban, nagy karimás fekete kalappal a fején… Amikor megláttam, nyeltem egy nagyot, erre nem számítottam.

Csurgó László – Egy igazi legenda állt előttem.

A kabátja kitűzőjén apró, csillogó jelvényt viselt, ami messziről úgy tűnt, mintha az ő kalapos, kabátos sziluettjének kicsinyített másolata lett volna.

Csurgó László az „El Camino” zarándokúton

Világosan, könnyen érthetően magyarázott, néhány „képzés” után birtokomban volt a tudás, ami az ügyfelek hűtőjének kiválasztásához kellett. Elkezdtük a közös munkát, beletanultam az ügyfelekkel való kapcsolattartásba, az árajánlatok készítésébe. Sokadik találkozásunkkor már meg mertem tőle kérdezni, hogy mit ábrázol a kabátja hajtókáján csillogó jelvény? Azt mondta, hogy ez az osztrák MERKUR áruházlánc jelvénye. Látva értetlenségemet, mosolyogva mondta, hogy ennek a cégnek az a szlogenje, hogy „Es ist verdampt hart, der beste zu sein!”, ami magyarul azt jelenti, hogy „Borzasztó nehéz a legjobbnak lenni!”.

Ez a mondat volt az oka a kitűző viselésének.

Munkáját a mai napig a precízség és a lehető legjobb minőségre való törekvés jellemzi – és tisztában van vele, hogy az önmagával szemben támasztott követelményeknek nagyon nehéz megfelelni. Évekkel később, amikor a szocialista nagyvállalattól áthívott engem a saját cégéhez, már tegeződve (talán mondhatom úgy is, hogy barátként) mesélt az édesapjától örökölt munkával kapcsolatos látásmódról, arról, hogy ő „otthonról hozza” a pontosságra és a precizitásra való törekvést.

Kattintson a nagyobb képméretért!

Megtiszteltetés egy ilyen jellem mellett dolgozni. Bevallom, amellett, hogy felnézek rá, mindig is a nyomába szerettem volna érni. Olyan szerettem volna lenni, mint ő.

A céget jelenleg már én vezetem, de továbbra is folyamatosan tanulok Csurgó Lászlótól. Egy igazi úr eleganciájával osztja meg velem minden tudását.

Manapság már csak egy napot dolgozunk együtt, de bármikor van szükségünk a tudására, ő a segítségünkre siet.

Néhány napja egy olyan műszaki problémára javasolt megoldást, amivel már évek óta küszködünk, és amin egészen eddig hiába törtük a fejünket. Ma reggel az egyik segítőjével elkezdték a munkát.

Csurgó Laci, mindnyájunk „apja”, barátom, ezúton is köszönök neked mindent!

Szerző:

Vastag Péter